Annak ellenére, hogy a statisztikák szerint a potenciális közönség jelentős részét tizenévesek teszik ki, az idősebbeket megcélzó romantikus filmeknek mindig is bérelt helye volt, van és lesz a nagyvásznon. A Nora Ephron (A szerelem hullámhosszán) mellett a műfaj nagyasszonyának tartott Nancy Myers korábban olyan sikerek forgatókönyvét jegyezte, mint a Bejamin közlegény és az Örömapa 1-2., de a ’90-es évek végén megpróbálkozott a rendezéssel is. Az eredmény a Két Lotti Disney-átirata (Apád-anyád idejöjjön!) és a gondolatolvasó Mel Gibson szirupos románca (Mi kell a nőnek?) lett, melyek a kritikusokat ugyan nem nyűgözték le, viszont belopták magukat a nézők szívébe. Legfrissebb munkája ellenben korrekt iparos munka, mely bár a jól ismert panelekkel dolgozik, de a két főszereplőnek köszönhetően egész biztosan szórakoztató két órával ajándékozza meg a közönséget.

A hatvanas éveiben járó Harry Sanborn (Jack Nicholson) sikeres hip-hop producer, kinek gondolatai csak és kizárólag a fiatal nők körül forognak. Legújabb kiszemeltje Marin (Amanda Peet), akit egy gyönyörű tengerparti házban igyekszik becserkészni, mikor váratlanul betoppan a lány anyja, Erica (Diane Keaton). Az amúgy sem túl szerencsés látogatást megkoronázandó Harry az este szívinfarktust kap, az orvos (Keanu Reeves) tanácsára pedig kénytelen még pár napot vidéken tölteni. A barátnő városba történő visszautazásakor jobb híján a férfi egyedüli társasága Erica marad. A nem túl bíztató kezdés után idővel akaratlanul is elkezdenek vonzódni egymáshoz.

Myers kezében a két aduász Nicholson és Keaton, akik még ennyi év múltán is képesek meglepetést okozni. A jól ismert zsáner keretei között maradó forgatókönyv Harry és Erica románcát lassan bontja ki, remek alkalmat kínálva ezzel a két színésznek a brillírozásra, akik maradéktalanul meg is felelnek az elvárásoknak. Az eddig jobbára erőteljes jellemeket megformáló Nicholson a szemünk láttára válik érzékeny szerelmessé, szép lassan megtapasztalva ennek minden pozitív és negatív velejáróját. Keaton soha nem látott oldaláról mutatkozik be a választás elé kényszerülő sikeres drámaíró szerepében: Ericára a talán a nagy szerelmet jelentő, de kezdetben elkötelezni magát képtelen Harry és a fiatal, ambiciózus, de a korkülönbség miatt hatalmas szakadékot jelentő kardiológus egyaránt kivetette hálóját.

A nagyszerű páros eléri, hogy a Minden végzet nehéz egy bármikor újranézhető, könnyed és kacagtató nyugdíjas komédiává váljon – jóllehet nélkülük Myers munkája aligha vinné többre a középszernél. A film utolsó negyede még így is érezhetően veszít lendületéből: az üdítő humor teljesen elhal, a Párizsban játszódó jelenetek pedig mintha kizárólag csak azt a célt szolgálnák, hogy az eleddig okosan kihagyott kliséket az utolsó percekben töményen zúdítsák a nyakunkba. A két főszereplővel ellentétben ráadásul az összes többi karakter teljesen egysíkú jellem, amit leginkább az amúgy kiváló Frances McDormand, valamint a Starsky és Hutch-ból szalasztott Paul Michael Glaser sínyli meg. Közülük kizárólag Keanu Reeves-nek lenne alkalma bizonyítani, de képtelen élni a kínálkozó lehetőséggel: törvényszerűen Nicholson és Keaton árnyékában észre sem vesszük az egykori Mátrix-sztárt.