Mia (Anne Hathaeway) elnyomott kamaszlány, akit osztálytársai lenéznek, s csupán néhány, hasonló cipőben járó barátja akad. Egy nap váratlanul meglátogatja korábban sosem látott nagymamája (Julie Andrews), aki mellékesen Genovia királynője. Miat sokként éri a hír, hogy hamarosan elfoglalhatja az őt megillető trónt. Ehhez azonban még rendkívül sokat kell tanulnia, hogy megfeleljen az ország elvárásainak: egy kis fazonigazítás után délutánonként a szigorú nagyi felügyelete alatt olyan órák várnak rá, mint például illem- és tánctan. A lány felismerve az óriási lehetőséggel járó felelősséget elbizonytalanodik: ahhoz, hogy elfoglalja a trónt, le kell mondania eddigi életéről és barátairól.

A Neveletlen hercegnő egy családi Disney-film. Ennyi információ azt hiszem éppen elég ahhoz, hogy az egyre inkább szentimentálissá váló Garry Marshall filmjét a lehető legegyszerűbben jellemezzük. Ez a mozi ugyanis ötvöz mindent, ami a Disney sikerének kulcsa: az ’50-es, ’60-as évek hasonszőrű filmjeinek művi, meseszerű világát a mai „fiatalos” tini történetekkel.

Marshall tökéletes választás volt ennek a sablonos mesének a filmre viteléhez: a giccsel átitatott szirupos romantikusairól (Micsoda nő, Oltári nő) elhíresült direktor ezúttal is jócskán rányomta a kézjegyét a Neveletlen hercegnőre. Ám legyünk reálisak: ilyen alapanyagból bárki számára elég nehéz lett volna legalább minimális mértékben fogyasztható terméket létrehozni.

A Neveletlen hercegnő ráadásul azon felül, hogy rossz (nagyon rossz) még hosszú és vontatott is. Még szerencse, hogy Marshall állandó színésze, Hector Elizondo egy rövidke mellékszerepben ezúttal is képes egy kis színt vinni az alkotók által megálmodott Csipkerózsika-világba.

Csupán az hiányzik, hogy a szereplők dalra fakadjanak – s ezt nem csak a régen látott Julie Andrews jelenléte miatt várnánk.