Egy ideje a francia alkotások terén felfedezhető az a trend, hogy a közönség moziba csalogatása végett igyekeznek kommersz, az amerikai mintát követő, kifejezetten a szórakoztatásra épülő filmeket készíteni. Ezen megfontolást alapján készítette el Patrick Alessandrin leginkább a Nicsak, ki beszél?-re hasonlító moziját.

Hatalmas egyezésekre természetesen nem kell számítani, csupán a „beszél a baba” koncepció került át európai közegbe. Ezt leszámítva a rendező-forgatókönyvíró Alessandrin igyekezett saját ötleteire hagyatkozni, de a nézők sokkal jobban jártak volna, ha író énje kicsit még átgondolja elképzeléseit. A harmatgyenge történet szerint két felnőtt férfi konfrontációját az egyikük (bugyuta) halála követi, ám a szerencsétlen áldozat reinkarnálódva éppen a balesetet okozó fél gyermekeként támad fel, és innentől egyetlen célja: megkeseríteni újdonsült apja életét. Celluloidon ez a felállás nem olyan ismeretlen, de a franciák majd új ízzel töltik meg – gondolhatnánk. Sajnos ez esetben tévedünk, ugyanis a direktor olyan komolyan vette az amerikai mintát, hogy a színészeken és a díszlet Eiffel-tornyon kívül semmi nem emlékeztet a készítők nációjára. A Pelenkás bajkeverő a nyugatról áramló tinifilmek legjobb hagyományait követve gusztustalannál gusztustalanabb elemekkel dolgozik, így többször szembesülhetünk gyomortartalom szájon át történő ürítésével, esetleg végbéltermékkel - ráadásul mindezt premier plánban. Aki úgy érzi, ezen könnyen túlteszi magát, az a folytatásban is csalódni fog, ugyanis a film laposabbnál-laposabb poénokkal fáraszt, a humor bármilyen fajtáját mellőzve. A csecsemő megszólaltatása szintén kimerül a gyenge kommentárokban és káromkodásokban, így a „főszereplő”, ahelyett, hogy elbűvölne, inkább taszítja a publikumot.

Végül - ha még bírjuk szusszal - a stáblista alatt meghallgathatunk egy gyönyörű szerzeményt, ahol a gyenge zenei betét mellett böfögések helyettesítik az énekhangot, így téve fel a pontot egy végtelenül szánalmas i-re.